Organikus design: a természet esszenciája műanyagból?!

Organikus design: a természet esszenciája műanyagból?!

Habár hódít a vintage-hóbort, napjaink legmenőbb formatervezői és építészei az organikus designra esküdtek fel – és pont emiatt borítja el a világot a műanyag!

Bárcsak arról szólhatna ez a cikk, hogy az organikus design égisze alatt ember és természet, ergonómia és organikus anyagok, gazdaságosság és megfizethetőség boldogan egymásra találtak. Nos, nem ilyen rózsás a helyzet, ám a mai tervezők legalább a lebomló műanyaggal próbálkoznak…

Az organikus építészet középpontjában az elemek szorosan egymáshoz kapcsolódó egysége és a természet szellemiségének felidézése áll, de ritkán alkalmaznak organikus formákat.

A Jørn Utzon által tervezett Sydne-i Operaház az organikus design egyik legszebb példája
Squirrel_photos / Pixabay

Az organikus design a formatervezés holisztikus, humanizáló megközelítése, melynek úttörője Charles Rennie Mackintosh és Frank Lloyd Wright volt a 19. század végén. Munkamódszerük a teljes egységben kezelt Gesamtkunstwerk megoldások kidolgozásában állt, melyek úgy fogják össze az építészeti tevékenység minden aspektusát, hogy a teljes mű hatása felülmúlja a részletek összességét. Azt remélték, hogy így az egész mű megragad valamit a természet szelleméből.

Ennek az organikus megközelítésnek kulcsfontosságú tényezője, hogy hogy figyelembe vették, miként illeszkednek vizuálisan és funkcionális értelemben az egyes elemek, például a tárgyak és a bútorok a belső tér és épület egészéhez. Ugyanilyen fontos volt az is, hogyan viszonyulnak a belső terek a terv lényegéhez, és magát az épületet arányai, anyag- és színhasználata révén is megpróbálták a tágabb környezetbe integrálni.

Az organikus design gyakorlati alkalmazása nagy hatással volt Saarinen építészetére is az 1950-es években, különösen mesterművére, a 20. század egyik legkülönlegesebb épületére, a Kennedy Repülőtér lenyűgöző TWA termináljára (1947-1948). Íme a terminál korabeli plakáton, fotókon és napjainkban:

Humanisztikusabb, modern organikus formanyelvvel először Alvar Aalto, az organikus design egyik legjelesebb képviselője próbálkozott az 1920-30-as években. Forradalmian újszerű, hajlított rétegelt lemezből és laminált fából készült ülőbútorainak lendületes ívei szembeszálltak az Internation Style merev, geometrikus formalizmusával. Az organikus építészet korábbi művelőihez hasonlóan Aalto tervezői felfogása is holisztikus volt, de őt nem annyira a spirituális transzcendencia foglalkoztatta, mint inkább

bútorainak funkcionális, intellektuális és emocionális kapcsolata a felhasználóval.

Azt vallotta, hogy a fa “sugallatos, mélységesen emberi anyag, és idegenkedett a distanciát termelő ipari matériáktól, például az acélcsőtől, melyet az európai avantgárd akkoriban előszeretettel alkalmazott. Aalto bútorai olyan nagy sikert arattak, elképzelései olyan gyorsan terjedtek, különösen az egyesült Államokban, hogy gyakorlatilag egymaga az organikus modernizmus irányba terelte a formatervezést. Munkáiból:

1940-ben Eliot Fette Noyes az új, emberközeli formatervezői felfogás népszerűsítésére pályázatot írt ki a New York-i Museum of Modern Artban. A korszakos jelentőségű Organic Design in Home Furnishings (Organikus design a lakberendezésben) katalógusában így határozta meg az organikus design fogalmát:

“az egész részeinek harmonikus rendbe szervezése a szerkezetnek, az anyagnak és a célnak megfelelően. Természetéből adódóan nem tűri az üres díszítményeket és a felszínességet, mégis nagy jelentőséget tulajdonít a szépségnek, melyet ideális anyagválasztással, kifinomult formákkal és a használatra szánt cikkek józan eleganciájával ér el.”

Organic Design in Home Furnishings katalógus, Museum of Modern Art, New York, 1941

A “Nappali ülőbútorai” kategória díjnyertes pályamunkáit, Eero Saarinen és Charles Eames közös terveit a 20. század legjelentősebb ülőbútorai között tartjuk számon. Mobíliáik forradalmi újszerűsége nemcsak abban rejlett, hogy az egyetlen darabból formált rétegelt falemez kagylószék előállításához a legmodernebb technológiát vették igénybe, hanem a test minden pontján alátámasztó, ergonómiai szempontok szerint kialakított organikus forma gondolatában is.

Ezek a hihetetlenül nagy hatású tervek merőben új irányt szabtak a bútortervezésnek a design organikus, szerkezeti, anyagi és funkcionális egységének megteremtésével. Nyomukban olyan gondolatébresztő munkák születtek, mint Charles és Ray Eames hajlított rétegelt lemez székei (1945-1946), az amorf La Chaise prototípusa (1948) és a Plastic Shell széksorozatok (1978-1950), valamint Eero Saarinen Womb széke (1947-1948) és az ülőbútorokból meg asztalokból álló Pedestal Group.

Az organikus design háború utáni sikerének része volt abban, hogy a biomorfizmus bekerült a deign főáramába, és még az 1960-as és 1970-es években működő tervezőket, például Maurice Calkát, Pierre Paulint és Olivier Mourgue-t is organikus jellegű, plasztikus formák alkalmazására ösztönözte.

Az 1990-es évekre a pontosabb ergonómiai / antropometriai adatok és a számítógépes tervezés és gyártás fejlődése jóvoltából ismét felbukkant az organikus design, erőteljesebben, mint valaha. A jelenleg élenjáró ipari formatervezők, mint például Ross Lovegrove – akárcsak korábban Eames és Saarinen – arra törekszenek, hogy a legkorszerűbb anyagok és ipari technológiák felhasználása révén alakítsanak ki esszencialista, organikus terveket. A képeken Ross Lovegrove design tárgyai:

Bár rendszerint a természetes anyagokat tartják az organikus designhoz illőnek, ironikus módon a szintetikus matériák, vagyis a műanyagok a legalkalmasabbak arra, hogy kifejezzék a természet elvont lényegét, és tökéletesítsék a funkcionális kapcsolatokat az emberi morfológiához legjobban idomuló formák elérése révén.

Az organikus design akkor a leghatásosabb, amikor szenzuális, érzelmileg telített formanyelve tudat alatt kapcsolatba kerül a felhasználóval, és közvetlenül természetes szépérzékünkre hat.

E cikk írása közben azon gondolkodtam, vajon miért éppen az ülőbútorok kerültek a stílust képviselő tervezők érdeklődésének középpontjába. Feltehetően azért, mert a mai ember általában ül: az iskolában, a munkahelyén, az étkezőasztalnál, a TV előtt, még szórakozás és napozás közben is… Többnyire stabilan alátámasztva fogadja be az ingereket, más szóval – bár tölt némi időt pl. a konyhában és olyankor általában áll – a tervezők a kortárs életmódhoz alkalmazkodva lényegében az ülés módját variálják és kényelmét fokozzák, így hoznak létre újabb és újabb, szemet gyönyörködtető tárgyak. Szerintem ez baj, illetve ez egy tünet – meg is jelentek a szobakerékpárok és a hasra rögzíthető zsírégető csodamasinák….

Mint a mesében: a Jetson család organikus design stílusú otthona 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

error

Tetszik az oldal? Oszd meg másokkal is! :)